Az isztambuli helyszíneken játszódó, minden részben fordulatokat és meglepő eseményeket bemutató török sorozatokban gyakran láthatjuk a Boszporusz-híd európai partján látható az Ortaköy dzsámi. Az épületet előző századi alapokon a XIX. század közepén építtette az uralkodó. Ortaköy Isztambul egyik legérdekesebb része. Utazásaink során általában a már bemutatott Galata tornyot, a szultáni palotákat, a bizánci időkben emelt Hagia Sophiát, a nagyobb mecseteket és dzsámikat látogatjuk meg, esténként pedig az isztambuli Váci utca, az Isztiklál Dzsaddesi kocsmáiban, elegáns cukrászdáiban, izgalmas bárjaiban ismerkedünk a mindennapi élettel. Megfeledkezünk azonban Ortaköyről, melynek nevét ha magyarra szeretnénk fordítani, Középfalut mondhatnánk.
A városrészben egyszerre van jelen a hagyomány és a modern kor. Egykor a szultán kedvelt nyaralóhelye volt, sőt Abdülaziz szultán egy palotát is építetett itt 1871-ben, mely ma magas színvonalú szállodaként működik. Ha nem is tudjuk megfizetni, a Boszporuszon tett hajókirándulásunkon során megcsodálhatjuk. Ortaköyben az elmúlt századok során zsidók is megtelepedtek, egyik zsinagógájuk ma is megtekinthető. Sétánk során valóban érzékelhetjük, hogy a hely gazdag hagyományokban, hiszen itt hagyták nyomaikat a görögök és az örmények is. Egy körzetben található mindezért zsinagóga, keresztény templom és dzsámi. Sétánk során felfedezhetjük a klasszikus török lakóházak előreugró emeleteit is, illetve a zárt és teraszos kávéházakat, különféle nemzetek vendéglőit.

Gasztronómiai kalandjaink kiemelkedő pontja lehet a Boszporusz-híd lábánál sorakozó büfék egyedülálló kínálata, különösen a kumpir. Alapanyaga a héjában megsütött krumpli, melynek belsejét összenyomkodják, majd a vendég kívánsága szerint megpakolják mindenféle finomsággal, zöldségekkel, mártásokkal. Képzeljük el mindezt úgy, mintha vegetáriánus dönert ennénk. Egy ilyen élményért már érdemes elutazni Isztambulba!

Isztambuli utazásunk több hete sem lehet elég ahhoz, hogy bebarangoljuk a két földrész urának, a fényességes és örökéletű szultánnak lakhelyét, a Topkapi palotát. Évszázadokon át irányították a Boszporusz és az Aranyszarv- öböl találkozásánál található hatalmas építményből azt a birodalmat, mely legnagyobb kiterjedése idején magába foglalta Magyarország kétharmadát, a Balkánt, az Arab-félszigetet, a mai Irakot, Észak-Afrikát, azaz majdnem az egész Közel-Keletet. Ezt a hatalmas kiterjedésű birodalmat jól szimbolizálja a ma már múzeumként működő szultáni palota, amelynek meglátogatása a legnagyobb élménye lehet törökországi utazásunknak, természetesen a török konyha ízeinek megismerése és a török emberek barátságának megtapasztalása mellett. A palotát II. Mehmet kezdte el építeni Konstantinápoly elfoglalása (1453) utáni években. A XIX. század közepéig majd minden uralkodó nevéhez köthetünk valamilyen átépítést. Azonban az 1800-as évek közepén a szultán elhagyta évszázados lakóhelyét a Boszporusz partján felépített új palotájába költözött, és csak az idősebb háremhölgyeket és az őket vigyázó eunuchokat hagyta hátra.

A palotában nevelkedtek az ifjú hercegek, a háremben töltötték mindennapjaikat a szultáni feleségek, a vezéri tanács hetente négy alkalommal ülésezett, a külső udvarban pedig a janicsárok félelmetes serege táborozott. Aki a XVI-XVII. században közelített a palotához, az első kapunál mintegy újságból értesült a legújabb intrikák véres kimeneteléről, a levágott és kitűzött fejekből megtudhatta ugyanis, ki volt éppen a vesztes oldalon. Ha már túljutott az első megrázkódtatáson, nagy eséllyel haladhatott át a palota harmadik, belső udvarába, amelynek egyik gyönyörűen díszített termében akár a szultán is fogadhatta. Ha éppen olyan követségnek volt a tagja, mellyel az Oszmán Birodalom nem ápolt jó viszonyt, könnyen találhatta magát azonban a fogadó terem helyett a messzi és szörnyű Héttoronyban, a Yedikuléban.
Ma már nem kell attól tartani, hogy ilyen helyzetbe kerülünk, hanem a fülemüle (bülbüll) hangjai mellett tekinthetjük meg a szultánok kincsestárát, a gyönyörű uralkodói ruhákat, a diplomáciai ajándékokat, a 18-19. század legnagyszerűbb kínai porcelánjait, valamint egy külön palotarészben az iszlám megalapítójának, a próféták pecsétjének, Mohamednek a szakállából származó szőrszálat.
Miközben elcsodálkozunk ezen a gazdagságon, gondoljunk arra, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy egy olyan időben tekinthetjük meg a Topkapi palotát, amikor a fejünk már nincs veszélyben.
A Lidércfényen pedig a nagyvezér mutatja meg sárvári palotáját! Mindenkit szeretettel várunk.

Döner, kebap, baklava csak néhány olyan török étel, melyek neve ismerősen cseng. Elég egy rövid látogatás magyarországi török vendéglőkben, gyorséttermekben, és egyből láthatjuk, hogy a magyar konyha alapanyagaihoz hasonló húsokból, növényekből mennyire más ételeket lehet készíteni, de egy mélyebb megfigyelés hamar meggyőzhet minket arról, hogy rengeteg a hasonlóság is. Utóbbihoz tartoznak többek között a reggelire szívesen fogyasztott lecsós ételek, vagy omlettek. A börek azonban nálunk kevésbé ismert. Az étek alapja a leveles tészta, a töltelék azonban nagyon változatos lehet. A káposzta, a juhtúró, különféle zöldségek, húsok mind alkalmasak arra, hogy együtt süljenek meg a tésztával, és az igencsak finom végeredményt jóízűen elfogyasszuk.

A döner és a kebap összefügg egymással. Az alap mindenképpen a kebap, mely alatt eredetileg borjúhúst értettek, és kis kockára vágva sütöttek meg, nem olajban, hanem faszénen. A szó eredeti jelentése is a faszénen történő sütésre utal. Ma már annyira változatos ételről van szó, hogy az elkészítés módjában ugyanúgy különböznek egymástól az egyes ételfajták, mint az alapanyagoktól. A borjú-, vagy marhahúst ma már könnyedén helyettesítik csirkével. Az eredeti elkészítési mód emlékét őrzi a siskebap, amikor nyársa tűzzük a felvágott húst, és így sütjük meg, majd salátaágyon és rizzsel elfogyasztjuk. Darálthúsos változatát déli szomszédainknál jól ismerik. A döner, azaz a forgatva sütött hús, nem más, mint a klasszikus kebap gyors éttermi változata, melyet néhány évtizeddel ezelőtt talált ki egy Németországba emigrált török fiatalember, aki finom, eredetileg nem csípős, joghurtos mártással tette teljessé a receptet. A forgó nyárson megsült húst frissen sült, ropogós zsemlébe tesszük, és finom ayrannal, joghurtos itallal fogyasszuk.
A finom ebédet zárhatjuk a baklavával, melyet leginkább a réteshez hasonlíthatunk. Míg a rétes tésztáját azonban nyújtják, a baklaváét sodrófával nyújthatjuk ki. Az egymásra rakott rétegeket, melynek száma legalább huszonnégy, vajjal kenjük meg, és a rétegek felénél alaposan megszórjuk a cukorral kevert dióval. A sütés előtt felvágjuk, majd tálalás előtt cukorsziruppal öntjük le.
Jó étvágyat!

Hatodik alkalommal kerül megrendezésre a sárvári Nádasdy Ferenc Múzeumban a most már valóban hagyományosnak mondható éjszakai múzeumlátogatással egybekötött program, a Lidércfény. Az idén a múzeum megpróbálja elképzelni, hogy mi lett volna, ha 1532-ben Szülejmán szultánnak sikerült volna a lehetetlen, a sárvári vár elfoglalása. Az este során mindenki látogatást tehet a padisah sátrában, ahol a török főúr magyar nemesi rangú rabnője társaságában értékeli a számára tetsző szakállakat is, és elismerésben részesíti a legszebb, legápoltabb megjelentet. A nagyvezér közben bemutatja a palotáját, a vár gyönyörű freskós termeit, ezüst étkészleteit, festményeit, porcelánjait. Kelet nagy mágusa, Büyük, azaz Nagy Jonathán mindenkit elvarázsol bűvészmutatványaival. A Nádasdy Bandérium tagjai kísérletet tesznek a törökök kiűzésére, de ezen az estén a barátságé a végső szó. A megértéshez szükséges néhány török szó megtanulása, aminek segítségével elindítható egy jóízű beszélgetés. A kávé, a tea, a lódító italok mindehhez megfelelő hangulatot adnak. Meglepetés nélkül sem múlhat el az éjszaka, de ehhez el kell látogatni augusztus 19-én, pénteken a Nádasdy Ferenc Múzeumba, ahol a Lidércfény 19 órakor nyitja meg a kapukat és egészen éjfélig biztosan nyitva is tartja.

Ugyan a most futó sorozatokban nem nagyon lehet látni dohányzó férfiakat és nőket, azonban aki ellátogat akár Isztambulba, akár más törökországi városba, faluba, lépten-nyomon dohányzó emberekbe fog botlani. A dohányzás nyilvános helyen történő tiltását bevezető törvény még az Alkotmánybíróságot is megjárta. Néhány évvel ezelőtt az amerikai hamburgert árusító élelmiszerlánc törökországi vendéglőiben még lehetőség volt rágyújtani.

A dohányzás szokása mégsem török, sőt nem is keleti eredetű. Az Oszmán Birodalomba a XVI-XVII. század fordulóján érkezett meg a dohány a távoli amerikai földrészről. Az új árut angol és portugál tengerészek hozták a Boszporusz partjára. A pécsi születésű történetíró, Ibrahim Pecseve, azaz Pécsi Ábrahám is részletesen szól a dohányról, azaz a tabakról. Szerinte a dohányt inkább bizonyos betegségek ellen használták, de néhány híve azt mondja, hogy a tabak fokozza a kedvet. Szenvedélynek minősíti végül a történetíró a dohányt, melynek rabjai lettel az állami tisztviselők is. A XVI. században megnyílt kávéházakban a finom fekete mellé dohányoztak is a a vendégek, sőt gyakran olyan mértékben, hogy nem is látták egymást az emberek. Természetesen a dohányzás itt nem a mai értelemben vett cigarettázást jelenti, hanem a pipázást.
A dohányt hosszú pipából szívták, és ezt a pipát hívták csibuknak, mely a magyar nyelvbe is átkerült. A csibuk a magyarban azonban inkább pipaszárt jelentett. Az oszmán-törökök a pipa fejét agyagból készítették, a szipkát, azaz a lülét pedig gyakran borostyánból. A XIX. században a pipafejet gyakran tajtékból, egy könnyen faragható fehérszínű kőből faragták.
A tabakot, tehát a dohányzást gyakran tiltották a szultánok, de a szigorú rendeletek nem voltak nagy hatással. Az uralkodók is érzékelték küzdelmük hiábavalóságát, ezért a tiltás helyett inkább luxusadót vetettek ki a dohányra. Rendelkezésüknek köszönhetően állítólag megduplázódott Isztambul vámbevétele.

Az isztambuli kávéházakban sokszor láthatunk vízipipázó férfiakat, akik hosszú beszélgetéseket folytatnak barátaikkal. Ma Európában is komoly divatja van, főleg a fiatalok között és nemre való tekintet nélkül ennek a közel ezeréves szokásnak.

A vízipipa eredeti formáját Indiában találták ki, ahol a kókuszdió húsát kivájták, majd a kókusz héjába egy lyukat vájtak. E lyukon keresztül a fűszerekkel kevert indiai kendert szívták fel. További útja Iránba vezetett, ahol egy kicsit átalakították, és elkezdte felvenni mai formáját. A kókuszt felváltotta először a tök, majd a kerámia és az üveg. Az indiai kender és fűszer keverékét pedig az Oszmán Birodalomban már felváltotta a dohány. Talán furcsának hat, de a dohány Amerikából érkezett a törökökhöz a XVII. század elején angol közvetítéssel. A nargile, azaz a vízipipa ma ismert formáját végül az oszmán-törököknél nyeri el. A vázarészt gyakran díszítették gyönyörű mintákkal. A szájrészt hagyományosan borostyánkőből, a csövet finom, színezett bőrből, a vázarészt a már említett kerámián és üvegen kívül ezüstből is készítették. Ma már nem szokás, de régebben a vizet parfümmel vagy gyógynövénnyel ízesítették.
A vallástudósok szerint a vízipipázás megfelel az iszlám vallás előírásainak is, ugyanis így nem kerül közvetlen érintkezésbe a dohány és a száj. Hasonló szempont miatt a pipázás is elfogadott szokás volt, amiről a következő napokban még lesz szó. Magyarországon csak néhány éve terjedt el ezen élvezeti cikk használata, de érdekes módon, nem török hatásra, hanem európai mintaképre.

Aki betér egy isztambuli kávéházba és kér magának egy finom török kávét (törökül: türk kahvesi), egyből szembetalálkozik a kérdéssel, hogyan készítsék el neki az ízletes feketét. A kérdés valójában nem az elkészítés módjára vonatkozik, hanem arra, vajon sok vagy kevés cukorral, esetleg anélkül szeretnénk italunkat elfogyasztani. Aki édesen kéri, annak a finomra őrölt kávéhoz hozzáadják a cukrot, majd megfelelő mennyiségű vizet öntenek hozzá, és a keveréket rézedényben háromszor forralják fel, és ezután tálalják fel. A kávéscsésze alján ott marad a zacc, melyből a kedves tulajdonos akár még jósol is nekünk.

A kávé eredete máig nem tisztázott, sokan azt Mohamed prófétához, az iszlám vallás megalapítójához kötik. A történészek ennek bizonyítékára még nem bukkantak, és a rendelkezésre álló adatok szerint azt mondják, hogy a kávézás szokása csak a XIV. század végén indult hódító útjára, és valószínűleg magát a kávécserjét fogyasztották el. A kávébab őrleményéből az első italt majd csak a XV. században készítették el. Az első kávéházak az 1500-as évek elején nyíltak meg a nagy városokban, mint például Mekkában, Kairóban és Damaszkuszban. Isztambulban 1554-ben adódott lehetőség először a finom ital megízlelésére. A szultánok nem nézték jó szemmel a kávéházak működését, mert egy jó kávé elfogyasztása természetesen együtt járt egy jó beszélgetéssel, és ez veszélyes lehetett a hatalom szempontjából. Rendszeresen kísérletet is tettek a kávéházak bezárására, természetesen sikertelenül.

A magyar hódoltság területén is hamar megjelent a kávé, egy budai török vámkönyvben már 1579-ben szerepel. A magyar vitézek azonban nem fogyasztották, azt egyértelműen kuriózumnak tartották. Zrínyi Miklós a Szigeti veszedelemben írja a törökökről: „Kávét kicsin fincsából hörpögetének”.
Európában a XVIII. századtól terjedt el, és lett kedvelt itallá. A híres francia diplomata mondta a kávéról, hogy „Fekete, mint az ördög; forró, mint a pokol; tiszta, mint az angyal; édes, mint a szerelem.”
Várunk mindenkit szeretettel 2011. augusztus 19-én a sárvári Nádasdy Ferenc Múzeum éjszakai programjára.

A sárvári Nádasdy Ferenc Múzeum mai ajánlata két isztambuli hidat mutat be, melyek a népszerű török sorozatok helyszíneiként is gyakran szerepelnek.

A Boszporusz-hidat mindannyian úgy ismerjük, hogy Európát köti össze Ázsiával. Rajta áthaladni ma már csak gépjárművel lehetséges, a gyalogos közlekedést a sok baleset miatt megtiltották. Üljünk fel azonban egy hajóra, mely a Fekete-tengerre visz ki minket, és különleges élményben lesz részünk, amikor elhaladunk a híd alatt. A hajóút során pedig megcsodálhatjuk a két part gyönyörű épületeit, a zöldellő erdőket és közben finom török teát kortyolgathatunk a fedélzeten. A másfél kilométer hosszú hidat 1973-ban adták át a Török Köztársaság megalakulásának 50. évfordulóján, amikor a világ negyedik leghosszabb hídjaként tartották számon, ma a tizennyolcadik. A hídon nap mint nap elképzelhetetlen mennyiségű jármű halad át, egyes adatok szerint ez eléri a 200 ezret is. Néhány év óta fényjáték díszíti a világ egyik leghíresebb hídját.

Az Aranyszarv-öböl két partját köti össze a Galata-híd. Gyalogosan is áthaladhatunk rajta, a híd alsó részén. Sétánk során betérhetünk kisebb kávézókba, éttermekbe. Néhány évvel ezelőtt be akarták tiltani, hogy a vendéglőkbe alkoholt is áruljanak, de a finom sör rajongói tüntetéseket tartották, és ennek hatására a hatóságok elálltak eredeti szándékuktól. Mint más városokban, itt is az elmúlt századokban hajóhidak voltak. A mai hidat 1994-ben nyitották meg, és azóta a turisták és helybeliek egyik kedvenc helye. Igazán finom az a halszendvics, melyet himbálózó kishajóról árulnak. Ne felejtsenek el hagymát is kérni hozzá, és meglocsolni finom citromlével. Lidércfényességes jó étvágyat hozzá!

A magyar televíziós csatornákon hetek óta nagy rajongó tábora van a török sorozatoknak, melyek izgalmas jelenetei a régi Oszmán Birodalom fővárosában, Isztambulban játszódnak. A szereplők a metropolisz történelmi emlékei között szövik csalárd tetteik hálóját. A következő napokban a sárvári Nádasdy Ferenc Múzeum hagyományos éjszakai rendezvényéhez csatlakozva mutatjuk be a legfontosabb helyszíneket. Érdemes naponta visszatérni oldalunkra, hiszen az itt olvasható rövid írások segítenek válaszolni a facebook és iwiw oldalainkon esténként feltett kérdésekre. A helyes választ adók között a múzeum ajándékokat sorsol ki, melyek 2011. augusztus 19-én, a Lidércfényen vehetők át. Természetesen a nyertesek belépőjegyet is kapnak nyereményük mellé.

Akik ellátogatnak Isztambulba, biztosan felmennek a Galatatoronyba, és egy kellemes hajózás során elhaladnak a Kiz kulesi, azaz a Lány tornya mellett, melyek évszázadok óta a város látképének részei. Mindkettő története megelőzi a város oszmán-török idejét. Tudjuk, hogy II. Mehmet szultán 1453-ban foglalta el Konstantinápolyt, a Bizánci Birodalom fővárosát. A hagyomány szerint a Kiz kulesit egy bizánci uralkodó építette, mások szerint azonban a legendás építés már szultáni parancsra történt. A történet szerint ugyanis a tanácsadók megjósolták, hogy az uralkodó lánya kígyómarástól fog meghalni. Az uralkodó ekkor építette meg a Boszporusz kis szigetén ezt a tornyot, hogy lányát megvédje a halálos marástól. Születésnapjára azonban egy kosár finom gyümölcsöt vittek a szigetre, és a kosárban megbújt a halálos mérgű kígyó. A lány nem kerülhette el sorsát, és 18. születésnapján a jóslat beteljesedett. A ma látható tornyot a XVIII. század elején építették, és eredeti funkciója az Aranyszarv-öböl bejáratának figyelemmel kísérése volt, illetve a vám kivetése az elhaladó hajókon található árukra.

Genovai kereskedők már a XII. század óta jelen voltak a bizánci fővárosába, és az Aranyszarv-öböl észak-keleti dombján rendezték be lakónegyedüket. A part menti részt pedig Perának hívták, melyre Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényében is olvasható egy rövid utalás. A város mai jelképének is számító tornyot az 1300-as évek közepén emelték a genovaiak. Eredetileg őrtoronyként szolgált, de a XVI. század közepén csillagvizsgálóként is hasznosították. Az 1700-as évektől tűztoronyként használták. A sors iróniája, hogy többszöri tűzvészek és viharok miatt teljes rommá vált. Mai állapotában 1967 óta tekinthető meg. Magassága 10 centiméter híján hetven méter, gyönyörű kilátással a régi fővárosra.

Újra várjuk vendégeinket a hagyományos múzeumi éjszakára. A Lidércfényen a Lidércfényességes padisah szolgálatába állunk, a nagyvezér megmutatja palotáját, a kelet nagy mágusa elkápráztat minket, a háremhölgyek táncolnak, miközben lódító italok, kávék, teák illata terjed a levegőben.